A Kairói Bazár Titka
– Az illat, mi maga szólított meg

A világ ezer arcát láttam már, ahol az emberek lábnyomai mind elmosták a múlt titkait, ahol a modernség acélkarmai szétzúzták a legendák maradványait és csontjaikon örömtáncot roptak. Van egy hely a földön, és csakis egy, ahol még mindig élnek a mítoszok. Ahol a szélben ma is fáraók suttognak, és az idő nem más, mint fűszer, mi a történeteket csak élőbbé varázsolja. És ez az a sivatagi szél is, ami száraz múmiává aszal, ha pillanatra lankad figyelmed!

A tájon elterülő napkorong testét kettéhasító kékes-arany kígyó a Nílus leheletét borítja be e tájat. A homok, – ami mindig a széllel érkezik és az útpadka bír csak maradásra – tengerként hullámzik az utakon, s tetején habként úszik a szemét, mint a modernkor vesztes csatáit idéző hullahalom. Mind felett e gőzben aranyszínben dereng az isteni Hórusz fényes szeme.

Ez az aranyfátyol alatt a bazárhoz közeledve különleges és hűvös légáramlat csap meg. Fűszerek halmai árasztják magukból különleges illatukat. Mirha és ismeretlen olajok gőze keveredik az ódon sikátorok lelkével. Zsigereidben érzed az ősök jelenlétét, hogy itt maradt valami az idő mélyéből, ami suttog hozzád. Ezer év pora száll a levegőben, miközben az árusok próbálnak az összes pénzedtől megkopasztani, de te tudod, hogy valami rejtélyt őriznek.

Amikor először léptem a kairói bazár végtelen labirintusába az zsúfolásig telt színes emberekkel. A hangok összekeveredtek: kiabálás, nevetés, alkudozás, a rézüstökön kopogó kanalak csengése, és a távoli muezzin hangja, amely a napi imát hirdette. A kairói alkonyat vörösre festette a bazár kopott falait, amikor egy különös, szinte álmokból szőtt utazás vette kezdetét.

A ékesen csillogó aranyárusok a füstös sütödék pultjaival váltogatják egymást. Mintha valami hajtana előre, lépésről lépésre vinne valamihez közelebb hogy, ne tudjak választani. Boltok ajtajában az ácsingozó árusok, mint megannyi barlangból kikandikáló éhes muréna, úgy mit sem sejtő apróhalként vadásznak rád. Minden portékát olyan hévvel tukmálnak rád, mintha az életük múlna rajta. Fejőstehénnek érzed magad, mi oly zavarba ejtő, hogy pillanatra sem tudsz kiengedni igazán, s közben hívást érzel a sötét sikátorok mélyéről.

Engedtem a kísértésnek és követtem a hívogató suttogást, mi egyre mélyebbre és mélyebbre húzott a színes forgatagtól be a szürke falak dzsungelébe. A lenyugvó nap itt már nem festett arany csíkokat a falakra! Szavakba sem önthető erősödő érzés lett úrrá rajtam: egyszerre volt félelemmel fojtogató és békés nyugalommal eltöltő, mint a halál.

Ennek ellenére képtelen voltam kimenekülni, hisz éreztem annak veszélyét, hogyha felfedezik magányomat, akkor portékává teszik vesémet is! Fejemben motoszkáló gondolat hajtott előre, hogy ott van a labirintus közepén valami, ami engem akar. Valami, amit nekem idéznek meg az idő végtelenségéből. Ízisz tudta csak a titkát annak, hogy mit kerestem. A szűk sikátorok labirintusa, mint valami ősöreg erdő csapásai, úgy kanyarogtak az utcák.

Egyszer csak fényes helyhez értem. Tér nyílt a dzsungelben, mintha a bazár itt fellélegzett volna. Napfény szűrődött be, megvilágítva a kövezet repedéseit, és még valamit. Megálltam. Hosszú pillantást vettem rá, mire felismertem. Egy görnyedt szürke alak ült, mintha a falból nőtt volna ki. Az apró útkereszteződésben más nem is volt. Csuklyája alól csak kezei látszottak – keskeny, csontos ujjai, mint vén fák gyökerei, úgy öleltek körbe valamit. A csuklya takarásából mormolás hallatszott. Felismertem. Ezek a szavak, ez a suttogás zengett elmémben, mi eddig csalogatott. Szavak? Nem, nem szavak voltak, inkább ezrek suttogása. Bénult bámulásom közepén ráeszméltem mit látok: kezében apró üvegcsét szorongatott.

A csuklya alól arca feltárult, mint telihold csillagos égbolton, és végtelen mélységű tekintete találkozott az enyémmel. Mozdulata nem fenyegető volt, mint inkább bölcsességgel teli óceán, miből nyugalom árasztott el azon nyomban. Biztonságban éreztem magam, ő maga hívott ide. Ekkor tiszta, tökéletes magyar szavak törtek elő a csuklya mélyéről:

— „Szia!”

Hangja kortalan volt, pedig az arc melyről útnak indult inkább ezer évesnek tűnt. Én pedig – aki már a szám nyitásánál megbántam tiszteletlenségemet – visszaköszöntem:

— „Szia!” Homok volt számban, zsibbadt nyelvem és remegni kezdett testem.

— „Gyere!” mondta, s szempillantás alatt belibbent a falon tátongó nyíláson, oly kecsesen, mintha repült volna. ’Nem ez egy bolt és ez az ajtaja!’ magyaráztam elmémnek, ami még mindig zsongott az üdvözlésem borzalmától.

Belépvén a boltba, megpillantottam a szürke alakot pultja mögött állni. Üvegcsék sorakoztak egymás mellett, amit az öreg árus zárójelezett görbe csontos ujjaival. Szótlanul közelebb léptem.

— „Válassz!” hangzott a felszólítás. Bambán néztem rá, hiszen az üvegcsék egytől egyik egyformák voltak. Gondolatokat próbáltam elmémbe erőszakolni, de mindhiába nem találtam a választ a kérdésre. Szám viszont megbűvölve magától formálta a szót:

— „Mindet!”

Én, ki bentről figyeltem az eseményeket, helyeslően bólintottam szám bölcsességén, hogy nem hagyott oly gügyén ily egyszerű kérdés megválaszolásán, és kimentett szorult helyzetemből. Fizettem és jutalmam oly őszinte és barátságos mosoly volt, mit soha életemben nem fogok felejteni.

— „Máʿa ssz-szaláma, já hágg!” vettem elő sokat gyakorlott köszönésem, mellyel próbáltam megtépázott becsületemet helyreállítani. Kiléptem a boltból és Ő még utánam szólt:

— „Emlékezz rám, mikor bőrödön érzed Istenek leheletét! Isten óvjon téged!”

Megfordultam, hogy mondjak én is valami kedveset, de egy zárt ajtóval találtam magam szembe. Oly régi és korhadt volt, mint egy szarkofág. Ezt az ajtót ezer éve nem nyitották ki! Álltam és válaszokat kerestem, de hiába. Elindultam és 2 sarokkal később a színes, nyüzsgő forgatagban találtam magam.

Kissé később szállásom hűvös menedékében, már kitisztult fejjel átláttam, hogy mit tettem. Ámulva néztem ágyamra kiborított közel száz kis fekete üvegcsét, melyek egy álomból léptek elő!

És mit is vettem? Istenek leheletének áldását, mik virágok sajtolásával fiolákba zártak. Évezredek technikái vibrálnak minden egyes cseppjében, mert még mindig Ptah áldja a mesterek kezét. Így ezen illatok könnyen idézik meg a fáraók korát! Egyiptomi istenek ezen olajcseppeken keresztül suttognak évezredek át, amiket mágusok és királynők kentek magukra.

Miért adom tovább? Már egy ideje ezeknek az illatoknak a varázslatában élek, és már tudom, hogy nemcsak parfümöket hoztam magammal, hanem valami mást is, ami áthatja az embert. Valamit, ami nem illékony alkohol a bőrödön, hanem vastag ódon olaj a lelkeden. Ezt nem tarthatom meg csak magamnak!

És Te vállalod a kockázatot? Ebből egy cseppnyi misztikum megváltoztatja azt, ahogyan rád néznek ezután! Ehhez bátorság kell, hiszen ősi nílusi szellemek zengik körül e csodát. Vállalod-e, hogy belépj ebbe a világba, ahol egy cseppnyi olaj több, mint illatszer! Ez életérzés, varázslat és az egyiptomi istenek ma is érvényes ősi szerződése.